Géczi Viktória - Tizenkét ember
2022.08.26
TÁRSADALMI-LÉLEKTANI NOVELLAFÜZÉR
Annak idején, mikor Viki e könyv borítóján gondolkodott, velem is szót váltott róla. Aztán előállt ezzel az ötlettel, és én is amondó voltam, hogy nincs miről beszélni, mert ezt a képet nem igen lehetne überelni - és már olvasatlanul is tökéletesnek éreztem a könyvhöz.
Most már mondhatom, hogy kiolvasva sem változott a véleményem róla, mivel szerintem nem csak önmagában megfogó, hanem nagyszerűen tükrözi Viki novellafüzérjének hangulatát.
Most már mondhatom, hogy kiolvasva sem változott a véleményem róla, mivel szerintem nem csak önmagában megfogó, hanem nagyszerűen tükrözi Viki novellafüzérjének hangulatát.
Egy novellefüzér, mely 12 ember történetét tárja elénk. "Hétköznapi" emberekét, akikkel akár a bevásárlás folyamán is találkozhatnánk, vagy munkába menet, esetleg a metróállomáson, avagy épp a közeli ismerősi/rokonsági körünkben.
Viki úgy alkotta meg ezt a könyvet, hogy novelláinak szereplői, ha egyes esetekben csak pillanatokra is, de találkoztak egymással, - ily módon füzért alkotva az ő történeteikből.
Hogy mi a lényege ezen novelláknak? Szerintem leginkább arra mutat rá velük a szerző, hogy soha, senki felett nem szabadna ítélkeznünk, mivel nem tudhatjuk, hogy mik állnak a helyzetük, vagy egyes tetteik és döntéseik hátterében. Nem tudhatjuk, hogy pontosan miért vált a hajléktalan hajléktalanná. Hogy miért mondta le a fodrász az időpontot betegségre hivatkozva - holott nem is beteg. Hogy miért olyan szigorú a főnökünk, és hogy valójában milyen gondolatok emésztenek egyeseket, akiket a látszatra alapozva "átlagos"-, avagy "normális" embereknek titulálnánk.
Hiába hinnénk, hogy tudjuk kik ők, és hogy milyenek ők, - nem tudhatjuk!
Ezzel a kötetével Viki egy nagyon is fontos társadalmi problémára mutat rá, méghozzá fantasztikusan tálalva - de nem csak a füzért alkotó történetvezetés miatt, hanem épp a fogalmazásmódja/stílusa miatt is tartom teljesen ideálisnak e novellák tálalási módját. Pedig sokan lehetnek elégedetlenek, ha pl profi és körmönfont megfogalmazásra számítanak, és nem tudom, hogy ez tudatos szerzői döntés volt-e, hogy nem így lett, - de ha ösztönösen is lett eképp megírva, akkor is azt gondolom, hogy a témáját és a karaktereit tekintve ezzel csak mégnagyobb hangsúlyt kapott a lényeg: a könyv szereplőinek "egyszerű", gyarló mivoltja. Úgyhogy amondó vagyok, hogy a történetek atmoszférája ezzel az írói stílussal tálalva meginkább közelebb hozhatja az olvasókat a könyv karaktereihez - azaz ez a fajta történetvezezés/stílus/egyszerű fogalmazásmód e könyv esetében teljesen jól működik.
Elgondolkodtató minden egyes novella üzenete, mélyen az olvasó lelkébe vág, pláne a felismerés, ha a könyv karaktereihez hasonló életútú emberekkel is találkozhatott már, és ítélkezett felettük. Ezen olvasók számíthatnak is jókora lelkiismeret furdalásra, mert e történetek tanúsíthatják, hogy mekkorát tévedhettek, és bizony az arcukba üvöltik, hogy még ha azt is képzelik, akkor sem szabadott volna ítélkezniük felettük.
Annyira valóságosnak tűnt minden élethelyzet, amit e kötetben olvastam, hogy nem egyszer felmerült bennem a kérdés, hogy a szerző ismert ilyen embereket? Valós alapokon nyugszik e történet? Tényleg megestek ezek valakikkel, és így?
Volt, hogy azt reagáltam e kérdésekre, hogy "Remélem nem."
Bár vannak megható novellák is a füzérben, de többségében inkább az elborzasztó, nehezen emészthető életutakba nyerhetünk általuk betekintést. Mindegyik nagyon elgondolkodtatott és megrendített. Még rengeteg ilyen típusú történettel bővülhetett volna ez a kötet, de azt hiszem, ez épp elég volt egyszerre, mert ha valaki tényleg belegondol ezen helyzetekbe, annak bizony kell némi idő, hogy feldolgozza őket.
Rám mindegyik nagy hatással volt, ezért is nehéz kiemelnem bármelyiket, de mivel egyet mindenképp szeretnék, a kilencedik ember novelláját választom - és csak azért, mert az ő helyzete pár szempontból igazán ismerős volt számomra.
(SPOILERES sorok következnek!)
Ebben a novellában egy olyan emberről olvashatunk, akinek nem lehetne oka panaszra, már ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag mindene megvan (anyagi, egészségi, családi tekintetben egyaránt), és az élete sokak számára irígylésre méltó lehetne. De mégis belekerült egyfajta depresszív állapotba, és képtelen az igazi boldogságra. Azt gondolja, hogy mivel mindene adott a boldogsághoz, talán nincs is joga panaszkodni. Ezzel kapcsolatban ki is idézném az egyik lényeges részt:
"Talán joga sincs panaszkodni.
Szinte hallja az édesanyja sokszor ismételt szavait: ,,ebben a nyomorúságos világban össze kellene tennünk a két kezünket, hogy ilyen kegyes a sorsunk!" Akkor, abban a pillanatban döbbent rá, hogy az asszony talán pont azért mantrázgatja az ilyesféle mondatokat annyit, mert ugyanazt a megmagyarázhatatlan szenvedést érezheti, amit ő is megél. És szégyelli. És nem tud rá gyógyírt.
De vajon ennyi az élet? Örülni kell, ha nincs belénk döfve néhány kés tövig és maradjunk csendben? Lapuljunk, mert egy tájfun se seperte el az otthonunkat, míg másnak igen? Szerette volna hinni, hogy van ennél több is."
Szívesen folytatnám, mert a további sorai is nagyon fontosak, sőt, legszívesebben az egész novellát, azaz inkább az EGÉSZ KÖTETET megosztanám veletek! Mert tényleg úgy érzem, hogy fontos lenne minél többeknek elolvasni, és belegondolni e 12 ember helyzetébe.
Mondhatnám, hogy egy egyszerűen megfogalmazott, de nagyszerűen megírt könyv, viszont ez túl klisés lenne hozzá - pedig ez a kötet, ha úgy vesszük, már-már klisékre épül, hisz' megannyi ember küzd hasonló problémákkal, mint ez a 12. De az, hogy Viki ily módon vetette őket papírra, és az, hogy mire- és miként mutat rá az ő történeteikkel, cseppet sem klisés.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy hibátlan... de a téma és a mondanivaló tekintetében minden klisét nélkülözve azt tudom mondani rá, hogy HIÁNYPÓTLÓ KÖTET!
A könyv első oldalain találkozhattok egy ilyen felirattal:
"Eőri Klaudiának, a kortárs magyar írók védangyalának, aki első bizonytalan lépéseim idején engem is segített."
Nem tudom, drága Viki, hogy mennyire gondoltál rám a megírása közben, vagy hogy mikor kerek egésszé vált, akkor jutottam-e eszedbe, vagy esetleg csak az Illés öröksége c. köteted miatt "címezted/ajánlottad" kifejezetten a számomra... azt viszont tudom, hogy hiába teljesen más, mint az előző könyved - ugyancsak telitalálat volt számomra. És ha nem lenne ott a nevem az elején, ezt akkor sem érezném másként!
Minden támogatásomat kiérdemelted, és csak azt kívánom, hogy bár többet tehetnék érted, és az összes magyar kortárs íróért. Az ilyen tehetséges szerzőkért a tűzbe tenném a kezemet, és nincs az a rátok fordított idő és energia, amit bánnom kéne. Amíg- és ahogy módomban áll, segíteni foglak titeket! Ez a könyv a legjobb bizonyítéka annak, hogy igenis érdemes!
Büszke vagyok rád, Viki, nagyon szépen köszönöm, hogy vagy és írsz nekünk! És sok sikert kívánok neked, igazán megérdemled!
Viki úgy alkotta meg ezt a könyvet, hogy novelláinak szereplői, ha egyes esetekben csak pillanatokra is, de találkoztak egymással, - ily módon füzért alkotva az ő történeteikből.
Hogy mi a lényege ezen novelláknak? Szerintem leginkább arra mutat rá velük a szerző, hogy soha, senki felett nem szabadna ítélkeznünk, mivel nem tudhatjuk, hogy mik állnak a helyzetük, vagy egyes tetteik és döntéseik hátterében. Nem tudhatjuk, hogy pontosan miért vált a hajléktalan hajléktalanná. Hogy miért mondta le a fodrász az időpontot betegségre hivatkozva - holott nem is beteg. Hogy miért olyan szigorú a főnökünk, és hogy valójában milyen gondolatok emésztenek egyeseket, akiket a látszatra alapozva "átlagos"-, avagy "normális" embereknek titulálnánk.
Hiába hinnénk, hogy tudjuk kik ők, és hogy milyenek ők, - nem tudhatjuk!
Ezzel a kötetével Viki egy nagyon is fontos társadalmi problémára mutat rá, méghozzá fantasztikusan tálalva - de nem csak a füzért alkotó történetvezetés miatt, hanem épp a fogalmazásmódja/stílusa miatt is tartom teljesen ideálisnak e novellák tálalási módját. Pedig sokan lehetnek elégedetlenek, ha pl profi és körmönfont megfogalmazásra számítanak, és nem tudom, hogy ez tudatos szerzői döntés volt-e, hogy nem így lett, - de ha ösztönösen is lett eképp megírva, akkor is azt gondolom, hogy a témáját és a karaktereit tekintve ezzel csak mégnagyobb hangsúlyt kapott a lényeg: a könyv szereplőinek "egyszerű", gyarló mivoltja. Úgyhogy amondó vagyok, hogy a történetek atmoszférája ezzel az írói stílussal tálalva meginkább közelebb hozhatja az olvasókat a könyv karaktereihez - azaz ez a fajta történetvezezés/stílus/egyszerű fogalmazásmód e könyv esetében teljesen jól működik.
Elgondolkodtató minden egyes novella üzenete, mélyen az olvasó lelkébe vág, pláne a felismerés, ha a könyv karaktereihez hasonló életútú emberekkel is találkozhatott már, és ítélkezett felettük. Ezen olvasók számíthatnak is jókora lelkiismeret furdalásra, mert e történetek tanúsíthatják, hogy mekkorát tévedhettek, és bizony az arcukba üvöltik, hogy még ha azt is képzelik, akkor sem szabadott volna ítélkezniük felettük.
Annyira valóságosnak tűnt minden élethelyzet, amit e kötetben olvastam, hogy nem egyszer felmerült bennem a kérdés, hogy a szerző ismert ilyen embereket? Valós alapokon nyugszik e történet? Tényleg megestek ezek valakikkel, és így?
Volt, hogy azt reagáltam e kérdésekre, hogy "Remélem nem."
Bár vannak megható novellák is a füzérben, de többségében inkább az elborzasztó, nehezen emészthető életutakba nyerhetünk általuk betekintést. Mindegyik nagyon elgondolkodtatott és megrendített. Még rengeteg ilyen típusú történettel bővülhetett volna ez a kötet, de azt hiszem, ez épp elég volt egyszerre, mert ha valaki tényleg belegondol ezen helyzetekbe, annak bizony kell némi idő, hogy feldolgozza őket.
Rám mindegyik nagy hatással volt, ezért is nehéz kiemelnem bármelyiket, de mivel egyet mindenképp szeretnék, a kilencedik ember novelláját választom - és csak azért, mert az ő helyzete pár szempontból igazán ismerős volt számomra.
(SPOILERES sorok következnek!)
Ebben a novellában egy olyan emberről olvashatunk, akinek nem lehetne oka panaszra, már ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag mindene megvan (anyagi, egészségi, családi tekintetben egyaránt), és az élete sokak számára irígylésre méltó lehetne. De mégis belekerült egyfajta depresszív állapotba, és képtelen az igazi boldogságra. Azt gondolja, hogy mivel mindene adott a boldogsághoz, talán nincs is joga panaszkodni. Ezzel kapcsolatban ki is idézném az egyik lényeges részt:
"Talán joga sincs panaszkodni.
Szinte hallja az édesanyja sokszor ismételt szavait: ,,ebben a nyomorúságos világban össze kellene tennünk a két kezünket, hogy ilyen kegyes a sorsunk!" Akkor, abban a pillanatban döbbent rá, hogy az asszony talán pont azért mantrázgatja az ilyesféle mondatokat annyit, mert ugyanazt a megmagyarázhatatlan szenvedést érezheti, amit ő is megél. És szégyelli. És nem tud rá gyógyírt.
De vajon ennyi az élet? Örülni kell, ha nincs belénk döfve néhány kés tövig és maradjunk csendben? Lapuljunk, mert egy tájfun se seperte el az otthonunkat, míg másnak igen? Szerette volna hinni, hogy van ennél több is."
Szívesen folytatnám, mert a további sorai is nagyon fontosak, sőt, legszívesebben az egész novellát, azaz inkább az EGÉSZ KÖTETET megosztanám veletek! Mert tényleg úgy érzem, hogy fontos lenne minél többeknek elolvasni, és belegondolni e 12 ember helyzetébe.
Mondhatnám, hogy egy egyszerűen megfogalmazott, de nagyszerűen megírt könyv, viszont ez túl klisés lenne hozzá - pedig ez a kötet, ha úgy vesszük, már-már klisékre épül, hisz' megannyi ember küzd hasonló problémákkal, mint ez a 12. De az, hogy Viki ily módon vetette őket papírra, és az, hogy mire- és miként mutat rá az ő történeteikkel, cseppet sem klisés.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy hibátlan... de a téma és a mondanivaló tekintetében minden klisét nélkülözve azt tudom mondani rá, hogy HIÁNYPÓTLÓ KÖTET!
A könyv első oldalain találkozhattok egy ilyen felirattal:
"Eőri Klaudiának, a kortárs magyar írók védangyalának, aki első bizonytalan lépéseim idején engem is segített."
Nem tudom, drága Viki, hogy mennyire gondoltál rám a megírása közben, vagy hogy mikor kerek egésszé vált, akkor jutottam-e eszedbe, vagy esetleg csak az Illés öröksége c. köteted miatt "címezted/ajánlottad" kifejezetten a számomra... azt viszont tudom, hogy hiába teljesen más, mint az előző könyved - ugyancsak telitalálat volt számomra. És ha nem lenne ott a nevem az elején, ezt akkor sem érezném másként!
Minden támogatásomat kiérdemelted, és csak azt kívánom, hogy bár többet tehetnék érted, és az összes magyar kortárs íróért. Az ilyen tehetséges szerzőkért a tűzbe tenném a kezemet, és nincs az a rátok fordított idő és energia, amit bánnom kéne. Amíg- és ahogy módomban áll, segíteni foglak titeket! Ez a könyv a legjobb bizonyítéka annak, hogy igenis érdemes!
Büszke vagyok rád, Viki, nagyon szépen köszönöm, hogy vagy és írsz nekünk! És sok sikert kívánok neked, igazán megérdemled!
Smink: Sóvári DóraFotó: Pásztor Digi Gábor
