Krencz Nóra: Megszámlálhatatlan (Fantasy trilógia)
1. A hordozó / 2. A hófehér másvilág /
3. A kötelék
Shina talán, aki a legszimpatikusabb volt. Egyenes, realista, komoly, bátor, határozott, és amellett, hogy egy igazi, erős harcos, vezéregyéniség is. Nem véletlen, hogy a döntések nagyrészét ő hozta meg.
Corinna az ő világukban nekem túl naív volt. Oké, hogy neki a kedvessége a legmeghatározóbb jellemvonása, de abban a világban, amiben ők éltek... kakukktojás volt. Mivel nem mondanám, hogy ő kímélve lett volna egy toronyba zárva a rossz és durva dolgoktól, azaz ő is közel annyi viszontagságon ment át, mint a többiek... mégis megmaradt egyfajta kislányos, gyermeteg, galamb lelkű valakiként, aki ráadásul a legidősebb nővér volt - így eléggé abszurd az ő karaktere, ha a tulajdonságait nézzük. Persze ennek megvan az oka, ami a képességével van összefüggésben.
És Flanna, aki szerintem a legnagyobb karakterfejlődésen ment át. (De kb mind fejlődtek amúgy...) Úgy vélem, neki volt a leges-legnehezebb "dolga" e könyvben, mind lélektanilag, mind a cselekedeteit és a döntéseit illetőleg. Egy lobbanékony, kiszámíthatatlan, és ha úgy vesszük - megbízhatatlan karakter volt nagyon sokáig, de aztán kibújt a szög a zsákból, és ennek miértjeire is fény derült. A mellékszereplők is hozták a formájukat, és szeretném megdicsérni miattuk is az írónőt, mert nagyon jól tartotta a karakterek folyamatos "külömbözősségét", nem voltak összemosódások, nagyon még hasonlóságok sem. Pedig az általam említett 4-en kívül még.... 5(?) karakter kapott igazán szerepet. És ez már nem kevés. Szerintem a legbüszkébb a "főgonoszára", Ragonára lehet. Fantasztikusan gonoszra és összetett karakterre sikerült, akinek igazi jellemét e könyvben szerintem még csak felszínesen sikerült megismernünk, le merem fogadni, hogy vannak mélységei. Itt megemlíteném az ő anyját is. Na, ha karakterek közül kéne nagymamát választanom magamnak, Atme-t szeretném! Az ő megjelénese sokat dobott a sztorin, nekem nagyon tetszett (ahogy a képbe került, az meg pláne)! A történet világáról: Amolyan "középkori" jellegű fantasy, tudjátok, amiben a legnépszerűbb fegyver még a kard, és még lovaskocsival és lóháton utazik az ember, és ugye se áram, se vezetékes víz, és még elélnek a természet lágy ölén, vadászva és gyűjtögetve, ha kell. Na meg nem mellesleg vannak mágusok-boszorkák is. (Bár ebben a történetben nem gyakorolják teljesen nyíltan a mágiát, így az egyszerű emberek nem is biztosak a létezésükben.) Amik viszont teljesen új színt visznek e műfajba, azok Nóri "újraéledő"-i. És nem, semmi vámpír szerű dologra nem kell gondolni. Átlagos embereknek tűnnek, csak a nők különleges képességekkel (van aki pl belelát mások múltjába, és van olyan is, aki a tűz elemet uralja, stb...) és emellett egyfajta halhatatlanság képességével születnek, míg a férfiak tényleg átlagos emberek, viszont csak ők tudják az "újraéledősséget" tovább örökíteni - míg a nők nem. (Nem meddők ők sem, csak az ő gyermekeik átlagos emberként születnek...) És ezzel írónőnk egy teljesen új fajt alkotott meg, ami naaaagyon érdekes és különleges, én tényleg csak az "alapjait" osztottam meg veletek. Szóval... önfeledten lubickolt a lelkem ebben a világban, iszonyat jól esett "itt lenni", hisz' nekem ez a zsáner a kedvencem (középkori fantasy), és Nóri eszméletlen jót alkotott, szóval "kiélhettem" magamat, s mindemellett igen jó újdonságokkal bővült a fantasy műfajom fantasztikus teremtményfelhozatala. A trilógia első könyvéről szóló soraimat, mielőtt a másodikra térnék, pár jelenetet/részt kiemelve zárnám (spoiler veszély!):
- mikor Flanna "tűzmadárral" üzent,
- mikor először jelent meg a sárkány,
- az újjáéledt Shina feléledése, és az ezutáni fejlődése emberileg, képességileg és "Fabyenileg" a szigeten
- mikor képbekerült Atme
- és a "végső" harc.
Nekem ezek tetszettek a legjobban.
Az előző részben míg leginkább Fabyen, Corinna, és Flanna nézőpontjaiból követhettük az eseményeket, itt szinte teljes egészében Autumn-éból (ő Shina lánya).
E kötettel mégtöbb karakterrel ismerkedhetünk meg, de ő lett a történet főszereplője. Az előző kötet sztorija folytatódik, méghozzá 18 évvel későbbtől. Autumn sorsa már a születése előtt megpecsételődött, mivel Atme rá kellett, hogy bízza-hagyja az ő feladatát, ahhoz, hogy megmenthesse Fabyen életét. Ebben talán a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Shináék nem készítették fel erre a feladatra. 18 éves koráig élte a hercegnők életét, mit sem tudva a képességéről, és a "megörökölt" küldetéséről. A bajok természetesen ismét Ragonára vezethetőek vissza, ugyanis bár rabságba került az 1. rész végére, de azóta is azon mesterkélt, hogy kiszabadulhasson. Ehhez kapóra jött, hogy unokája, Cora, igencsak rá ütött. Volt benne -, a vérébe Ragona gonoszságából, ami szerelmi féltékenységével csúcsosodott ki, mikor kiderült, hogy az általa vágyott herceg (Robert, vagy ahogy ő hívja: Odds), unokatestvérét, Autumn-ot választja (helyette), és kéri meg a kezét. Mivel én is voltam hasonló helyzetben, mint Autumn (bár én barátnővel, nem unokatestvérrel), teljesen átéreztem a kínlódását. Számomra is többet jelentett az addigi barátnőm barátsága és a hozzá való hűségem, mint bármely pasi, hiába volt esélyes egy illető, a barátnőm miatt elnyomtam magamban a lehetőségét, hogy bármilyen érzelem kialakulhasson bennem iránta. A hozzá való hűségem és szeretetem miatt. Ennek ellenére ugyanúgy megkaptam, hogy álnok kígyó vagyok, és én csábítottam el tőle a pasit, stb, stb... az a sok közös, szép emlék számára többé semmit nem jelentett, elvakította a féltékenység és az irígység - hiába nem volt igaza, és mindigis távolságtartó voltam (miatta, hisz' tudtam, hogy ő odavan érte...) az illető pasastól. Épp, ahogy Autumn járt Corával és Roberttel... Autumnot, sajnos vagy szerencsére, kötötték a politikai és családi "érdekei", hisz' hercegnőként egy herceget elutasítani (pláne, hogy abban a szerencsés helyzetben volt, hogy jó ember is az illető...) csak az unokatestvére iránt érzett szeretete/tisztelete végett nem lett volna valami okos döntés. Így félretéve ezen ellenszenvét és lelkiismeretfurdalását, hagyta, hogy a herceg meghódítsa a szívét (is), ha már a nyilvános leánykéréssel meglepte. És ez adja Cora alá a lovat, hogy Ragona eszközévé válva bosszút állhasson. Ez e rész történetének gerince, de közel sem osztottam meg mindent veletek. Lényeges dolgok történnek a háttérben, mind az emberek világában a két királyság (Robert herceg apjáé és Corinna királynőé) udvarában, mind pedig az újraéledők világában, Lélekországban. Az előző részhez képest nekem ez jobban tetszett. A kezdeti kuszaság után itt most egy átgondoltabb, tisztább és érthetőbb történet részese lehettem, de éppúgy kaptam újabb és váratlan csavarokat, + egyedi, különleges és szerethető karaktereket. Mindamellett, hogy Robert herceg és Autumn szerelmének kibontakozását leíró sorok (csodaszépek!) gyógyír voltak a múltbéli "szenvedéseimre".
Én...én... én most... hát vagyok a bajban! Mert... baszkiri! Áradozni egy könyvről nem éppen hiteles, sőt, már-már gyanús... De öcséééém! Ámulok és bámulok! Nórink az előző köteteinél sem hagyta, hogy unatkozzak, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet a rengeteg eseménnyel, érzelemmel, és a hihetetlen csavarokkal. De ez a kötet...!? Itt még az eddigieknél is jobban brillírozott! Áááh... spoilermentesen beszélni erről!? Még az előzőekről sem sikerült!
Először is, megint új karakterek kerülnek képbe... köztük Yuwæ-Lynn, a Mendin-erdő zsákmányoló életmódot élő lakóinak egyszerű (halandó ember), tolvajnak nevelt leánya. Az előző rész lélekországi eseményeinek köszönhetően úgy alakult, hogy egy lélek "megszállta", így ketten "osztoztak" a testén. Ezzel sokáig ő sem volt tisztában, de ennek egyik következményeként belekeveredett a sztorinkba, ráadásul a könyv egyik főszereplőjeként. E kötetben kb fele-fele arányban az ő és Autumn nézőpontjából követhetjük nyomon az eseményeket:
- a Lélekországban végbemenő változásokat, és az ottani lelkeket fenyegető veszélyeket,
- Ragona szövetkezését lélekországi lelkekkel és a földi boszorkányokkal,
- Autumn és Odds közti kapcsolat megerősödését,
- Yuwæ és Doriann közti kapcsolat kialakulását.
- És a "háttérben": Corinna királynő konfliktusát a királlyal + Flanna és Cora "helyzetének" változását,
Éééés még sorolhatnám... Sokmindenre fény derült, és rengeteg dolgon elámulhattam ismét a legtöbb karakterünk kapcsán. Legszívesebben semmit nem írnék, mert úgy vagyok vele, hogy ezt OLVASNI KELL, de valamit mégiscsak meg kell osztanom azokkal, akik ebben kételkednének... Úgyhogy spoilerezve is meg nem is: Yuwæ gyakorlatilag haldoklott, de mondhatni Dorien tartotta életben. Autumn meg tulajdonképpen 2x is meghalt. Ha csak pár pillanat erejéig, de visszakapjuk Atme-t is (jajjdejóvolt!), és Cora is totál megváltozott a a történet végére. Aztán a jéghegy csúcsaként egy hatalmas happy-endet kaptunk. De... iszonyat jól megírva. Számomra ez volt a "hepiendek hepiendje". És nem azért, mert egy boldogságtól szirupos valami lenne, hanem... áhh, annyit mondok, hogy Főlélek igen mesteri munkát végzett! Nekem az epilógus elvette az eszemet! Ugyanis eszméletlen jó ötlet volt mintegy "visszaforgatva" látni az időt, ahogy peregtek a pillanatok, és ezt nagyszerűen vetette papírra Nóri. Egyszerűen zseniális! De összességébe a karaktereken és a világon túl, ami igazán tetszett, hogy a rengeteg történés/cselekmény és az ezek alapjául szolgáló okok-okozatok mind-mind ésszerűen, logikusan kapcsolódnak és épülnek egymásra. A kezdeti kuszaság, ami az első kötet elején volt, talán az is csak azért lehetett, mert Nóri akkor még nem igen tudhatta, hogy mi lesz ebből az egészből, aminek talán egy ideig csak bizonyos alapjai jelentek meg lelki szemei előtt. Aztán... mintha az első kötet végére megvilágosodott volna, és ez az utolsóra teljesen ki is íródott belőle, összeállva egy nagy egésszé. (Bennem legalábbis ezt az érzést keltette.)
Voltak már olyan könyvek a kezemben, amik után azt gondoltam, hogy a magyar kortárs szerzők nehezen fogják azt a szintet megütni, és hogy már nem igen fogtok tudni újat mutatni. De folyamatosan lenyűgöztök! Erre Nóri trilógiája épp az egyik legjobb példa. Jelentem, a "Megszámlálhatatlan" trilógiával is egy olyan történetet kaptunk, mi, "szegény" magyarok, amiért a külföldiek nagyonis irígykedhet(né)nek ránk!
KÖSZÖNÖM Nóri, büszke vagyok rád! Szívből gratulálok, és sok sikert kívánok minden további könyvedhez is!
Fotó: Pásztor Digi Gábor
Smink: Sóvári Dóra
