Németh Krisztina: A hazara - Valahol élnem kell
2023.09.23
ÉLETRAJZI / CSALÁDREGÉNY / KALAND / IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN
A borító nem csak hogy nagyszerűen kifejező, igényes, szép, és igazán egyedi, hanem ráadásul a könyv leglényegesebb karaktere - személyesen Hamid látható rajta.
(Borítóterv és grafika: Szalai Márton / Lizard Company Kft.
Borítófotó: Lovagi Milán)
Szerintem fantasztikus volt az ötlet, és a megvalósítása is, viszont hatalmas nagy szónak tartom, hogy ezt Hamid bevállalta. De nem csak a borítót... hanem az egész könyvet, hogy megíródhatott!
Viszont mielőtt erre rátérnék, elmesélném nektek a könyvhöz fűződő személyes előzménysztorimat.
Volt egyszer egy 2021-es könyvhét Budapesten, amire jómagam is ellátogattam, és voltam olyan szerencsés, hogy több szerző barátom is megtisztelt társaságával a rendezvényen való bóklászásban, akikkel az együtt töltött idő alatt sokat beszélgettünk. Épp, mikor búcsúztam e társaság utolsó két velem maradt tagjától, az egyikőjük, méghozzá Szabó Borka (Robin O'Wrightly) megtalálta említeni: ha valamit, A hazara olvasását ki ne hagyjam!
Miután végighallgattam az ódáit e könyvről, közöltem vele, hogy a keleties témákban pont nem olvasok szívesen, mert az eddigi tapasztalataim szerint vagy "szappanoperatikusra" van írva a sztori - amit nagyon nem komálok, vagy borzalmasan valósághűen - a drámai fajtából - ami meg nagyon megvisel, és nehezen tudom feldolgozni.
Pár nappal ezután keresett fel a Smaragd Kiadó vezetője, Petróczki Kitti, és felajánlotta, hogy azon könyvekből, melyek érdekelnének a kiadó kínálatából, biztosítana számomra recenziós példányokat. Ekkor láttam, hogy A hazara náluk jelent meg. Egyfajta égi jelnek vettem a lehetőséget az olvasására, és bár tudtam, hogy mit mondtam Borkának (és komolyan is gondoltam), mégis a választottjaim közé tettem.
Ezek után pedig csak nézegettem Hamid nagy mandula szemeit, míg nem végre a #ZsánerTúra könyvkivás szeptemberi, azaz a Kaland útszakaszakor sort kerítettem rá. Bár Borkának igaza volt mindenben, amit róla mondott (ebben mondjuk azelőtt sem kételkedtem, hogy olvastam volna), nekem is igazam volt abban, hogy nagyon megviselt e könyv olvasása. Egy "szabadnapot" kellett is tartanom, mielőtt a róla szóló véleményemnek nekiültem. És most sem könnyű...
(Borítóterv és grafika: Szalai Márton / Lizard Company Kft.
Borítófotó: Lovagi Milán)
Szerintem fantasztikus volt az ötlet, és a megvalósítása is, viszont hatalmas nagy szónak tartom, hogy ezt Hamid bevállalta. De nem csak a borítót... hanem az egész könyvet, hogy megíródhatott!
Viszont mielőtt erre rátérnék, elmesélném nektek a könyvhöz fűződő személyes előzménysztorimat.
Volt egyszer egy 2021-es könyvhét Budapesten, amire jómagam is ellátogattam, és voltam olyan szerencsés, hogy több szerző barátom is megtisztelt társaságával a rendezvényen való bóklászásban, akikkel az együtt töltött idő alatt sokat beszélgettünk. Épp, mikor búcsúztam e társaság utolsó két velem maradt tagjától, az egyikőjük, méghozzá Szabó Borka (Robin O'Wrightly) megtalálta említeni: ha valamit, A hazara olvasását ki ne hagyjam!
Miután végighallgattam az ódáit e könyvről, közöltem vele, hogy a keleties témákban pont nem olvasok szívesen, mert az eddigi tapasztalataim szerint vagy "szappanoperatikusra" van írva a sztori - amit nagyon nem komálok, vagy borzalmasan valósághűen - a drámai fajtából - ami meg nagyon megvisel, és nehezen tudom feldolgozni.
Pár nappal ezután keresett fel a Smaragd Kiadó vezetője, Petróczki Kitti, és felajánlotta, hogy azon könyvekből, melyek érdekelnének a kiadó kínálatából, biztosítana számomra recenziós példányokat. Ekkor láttam, hogy A hazara náluk jelent meg. Egyfajta égi jelnek vettem a lehetőséget az olvasására, és bár tudtam, hogy mit mondtam Borkának (és komolyan is gondoltam), mégis a választottjaim közé tettem.
Ezek után pedig csak nézegettem Hamid nagy mandula szemeit, míg nem végre a #ZsánerTúra könyvkivás szeptemberi, azaz a Kaland útszakaszakor sort kerítettem rá. Bár Borkának igaza volt mindenben, amit róla mondott (ebben mondjuk azelőtt sem kételkedtem, hogy olvastam volna), nekem is igazam volt abban, hogy nagyon megviselt e könyv olvasása. Egy "szabadnapot" kellett is tartanom, mielőtt a róla szóló véleményemnek nekiültem. És most sem könnyű...
Spoiler veszély!
E könyv története 3 generációval korábbról, 1973-tól indul, azaz az afganisztáni háborúskodások derekáról. Hamid ükszüleinek eleve meg kellett bírkózniuk a vallásuk- és származásuk miatt őket ért kirekesztéssel, mivel hazarák voltak
("Hazara: Afganisztán középső, hegyvidéki területein élő, a szunnita többséggel szemben az iszlám síita ágához tartozó népcsoport. Vallásuk miatt a tálibok üldözik őket.") - és emellett ráadásul a környezetükben növekvő feszültséggel is. Belegondolva, hogy hátrányos helyzetűként szorgalommal és kitartással igazán szép egzisztenciához jutottak, és mindezt "önszántukból" kellett maguk mögött hagyni... rettenetesen nehéz lehetett. De muszáj volt, mert biztosra vehető volt, hogy mikor beüt a krah, rájuk mért volna elsőként csapást.
Ekkor kezdődött Hamid őseinek elképesztő veszélyekkel, és álandó bizonytalansággal együtt járó több generáción át ívelő "vándorlása".
A történetüket pedig átjárja a tálibok hazarákkal szembeni gyűlölete + a háborúk viszontagságai (folyamatos félelem és veszély, éhezés, kilátástalanság), de valahogy az Alizada család mégis mindig kitartott, és a körülményekhez képest viszonylag jól éltek. Persze ezért rengeteget küzdöttek, és mindezalatt iszonyat sokat szenvedtek. Pl. csaknem halálra verték egy családtagjukat, pusztán mert hazara volt. Volt, akit a saját "barátja" ölt meg. Szerelmi drámából is kijutott a történelmük során, és halálos betegségből is... de életre szóló barátságból, és a töretlen élniakarásból úgyszint.
Hamid apjának története nincs olyan szinten részletezve, mint az elődeié. Gyanítom, hogy arról ő maga is nehezebben beszélt Hamidnak, hisz' óriási terheket cipelt, mivel talán ő volt a családból az első, aki teljesen nulláról kellett, hogy új életet kezdjen (új személyazonossággal és teljesen egyedül, mivel gyakorlatilag kiírtották a családját).
Nem egy drámai és tragikus fejezet után kezdődik a könyv kalandosabb része, ami már Hamid életéről szól. Egy igazán életrevaló, de egyúttal "égetnivaló" kölyök szemén át láthatjuk a bombázásokkal és rengeteg halállal súlytott Kvetta utcáit. Hamid életének a félelem és a veszély mivel mindennapos volt már születésétől fogva, szinte ez volt a "norma", együtt élt vele. A nyugalom és a biztonság ismeretlen volt számára... hogy mi sarkallta mégis, hogy elinduljon, és végül Ausztriáig jusson? A legjobb gyerekkori barátja elvesztése. Ez a tragédia kellett hozzá, hogy gyakorlatilag megszökjön otthonról teljesen egyedül, egy jobb jövő reményében, mindössze 11 évesen. Ha belegondolok, hogy egy ismerősöm fia 16 évesen fél egyedül este 8-kor otthon lenni egy biztonságos környéken, itt, Európában... Hát, mit mondhatnék a kicsi Hamidra? Aki rengeteg halottat látott már, köztük a saját barátját, és elcsente a szülei megtakarított pénzét, az apja bakancsát, és maga mögött hagyva "bántalmazó" anyját egyszer csak útrakelt...?
Az ő története szöges ellentéte az európai gyerekekének. Míg a mi fiaink többsége el van kényeztetve, ő örülhetett annak, ha enni alig, de egy jó maflást kaphatott anyai szeretet gyanánt, mikor pár nap csavargás után hazatalált. Persze a könyvből kiderül, hogy valójában egy ilyen feszült helyzetben amiben ők éltek, a szülei tényleg szerették, csak nem nagyon tudták kimutatni... és ami azt illeti, Hamid a viselkedésével sem igazán könnyítette meg a dolgukat, mivel igazi rosszcsont gyerek volt.
Szóval, lényeg, hogy útrakelt! Rettenetes viszontagságok árán, de el is jutott egy jobb világba. És bár elképesztő mód legyengítette és kimerítette ez az út, egyúttal meg is erősítette. Számomra a legmeghatóbb részek voltak a magyarországi fejezetek. Nem csak mert magyar vagyok... hanem... együtt éreztem Hamidékkal. Gyakorlatilag életükben először kaptak színtiszta, őszinte, és önzetlen segítséget, méghozzá egy alföldi nénitől.
Aztán a bécsi rendőrök kihallgatásai voltak talán az utolsó nagyobb megpróbáltatásaik. Érdekes, és persze nyomasztó volt Hamid szemén át látva az itteni "menekült" helyzetet, és ahogy azt a hatóságok kezelték. Lehetett hallani a híradóban sokmindent ezzel kapcsolatban, de az egészen más, mikor egy érintett szemszögéből nézzük...
Az egész történet nagyon megrázó, néhol humoros, nem egyszer elgondolkodtató, és végül pedig megható. A szerző elképesztően jól adagolta a nagyszerűen megírt leírásokat az érdekfeszítő cselekménnyel, soha nem unatkoztam, egy percre sem lankadt a figyelmem. Teljesen lekötött. A másik pedig, ami ugyancsak azt mutatja, hogy jó kezekben volt nála Hamid története: nem lehetett nem együttérezni, és szinte a karakterekkel együtt átélni a velük történteket. Volt bennem feszültség, kilátástalanság, gyász, fájdalom, keserűség, düh, félelem, honvágy, izgatottság, remény, boldogság, és felszabadultság.
Ez a könyv önmagában is megtudja rengetni olvasói lelkivilágát... de az enyémet pláne sikerült.
Nevetségesnek érzem párhuzamot vonni Hamid élete és a sajátom közé, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy negyede annyit nem szenvedtem, mint ő. Mégis azt mondhatom, hogy éltem meg olyan körülményeket, amik által nehezemre is esett volna nem rokonszenvezni vele. Jómagam is "bevándorló" vagyok, épp Ausztriába, még ha csak a szomszéd országból is. És én is utolsó lehetőségként léptem meg, hogy eljövök otthonról, egy kilátástalan, szinte nincstelen állapotból, egy nyugodtabb, stabilabb, és (anyagilag is) biztonságosabb jövő reményében. Az itteni érvényesülésnél és beilleszkedésnél már csak az elhatározás volt nehezebb, hogy elhagyjam a hazám. Hamiddal ellentétben viszont rengeteg előnyöm volt... és mégsem volt könnyű. Az ő helyzetébe pedig még belegondolni is fájdalmas, hát milyen lehetett átélni...?
Ez a könyv leginkább empátiára taníthatja minden olvasóját, akik előítéletesek a menekültekkel szemben. Más részről pedig példaértékű minden sora, mert megmutatja, hogy kitartással, és az önmagunk jövőjébe vetett hittel bármeddig eljuthatunk. Hamid nem hagyta magát a sorsra bízni, hanem elébe ment. Mindig. És talán épp ez mentette meg az életét.
Egy kivételes történet, egy kivételes fiúról és az ő felmenőiről, egy kivételesen tehetséges írónő által emléket állítva számukra.
Kimerített. Megviselt. De megérte, és nem bántam meg.
Köszönöm, hogy olvashattam, 2022 egyik legmaradandóbb olvasási élményét nyújtotta számomra, ha nem "A" legmaradandóbbat. És büszke vagyok mindkettőtökre, Hamid és Kriszti! Örülök, hogy megosztottátok velünk, olvasókkal is ezt a történetet, és szívből kívánok minden jót nektek!
...és bár a véleményemből kimaradt, de mindenképp megemlíteném Diana Sotot is, aki zseniális verseivel járult hozzá, hogy méginkább elmélyülhessenek az olvasók a könyv hangulatában. Csak pár sorról beszélek - de azok nagyon nagyot ütöttek!
E könyv története 3 generációval korábbról, 1973-tól indul, azaz az afganisztáni háborúskodások derekáról. Hamid ükszüleinek eleve meg kellett bírkózniuk a vallásuk- és származásuk miatt őket ért kirekesztéssel, mivel hazarák voltak
("Hazara: Afganisztán középső, hegyvidéki területein élő, a szunnita többséggel szemben az iszlám síita ágához tartozó népcsoport. Vallásuk miatt a tálibok üldözik őket.") - és emellett ráadásul a környezetükben növekvő feszültséggel is. Belegondolva, hogy hátrányos helyzetűként szorgalommal és kitartással igazán szép egzisztenciához jutottak, és mindezt "önszántukból" kellett maguk mögött hagyni... rettenetesen nehéz lehetett. De muszáj volt, mert biztosra vehető volt, hogy mikor beüt a krah, rájuk mért volna elsőként csapást.
Ekkor kezdődött Hamid őseinek elképesztő veszélyekkel, és álandó bizonytalansággal együtt járó több generáción át ívelő "vándorlása".
A történetüket pedig átjárja a tálibok hazarákkal szembeni gyűlölete + a háborúk viszontagságai (folyamatos félelem és veszély, éhezés, kilátástalanság), de valahogy az Alizada család mégis mindig kitartott, és a körülményekhez képest viszonylag jól éltek. Persze ezért rengeteget küzdöttek, és mindezalatt iszonyat sokat szenvedtek. Pl. csaknem halálra verték egy családtagjukat, pusztán mert hazara volt. Volt, akit a saját "barátja" ölt meg. Szerelmi drámából is kijutott a történelmük során, és halálos betegségből is... de életre szóló barátságból, és a töretlen élniakarásból úgyszint.
Hamid apjának története nincs olyan szinten részletezve, mint az elődeié. Gyanítom, hogy arról ő maga is nehezebben beszélt Hamidnak, hisz' óriási terheket cipelt, mivel talán ő volt a családból az első, aki teljesen nulláról kellett, hogy új életet kezdjen (új személyazonossággal és teljesen egyedül, mivel gyakorlatilag kiírtották a családját).
Nem egy drámai és tragikus fejezet után kezdődik a könyv kalandosabb része, ami már Hamid életéről szól. Egy igazán életrevaló, de egyúttal "égetnivaló" kölyök szemén át láthatjuk a bombázásokkal és rengeteg halállal súlytott Kvetta utcáit. Hamid életének a félelem és a veszély mivel mindennapos volt már születésétől fogva, szinte ez volt a "norma", együtt élt vele. A nyugalom és a biztonság ismeretlen volt számára... hogy mi sarkallta mégis, hogy elinduljon, és végül Ausztriáig jusson? A legjobb gyerekkori barátja elvesztése. Ez a tragédia kellett hozzá, hogy gyakorlatilag megszökjön otthonról teljesen egyedül, egy jobb jövő reményében, mindössze 11 évesen. Ha belegondolok, hogy egy ismerősöm fia 16 évesen fél egyedül este 8-kor otthon lenni egy biztonságos környéken, itt, Európában... Hát, mit mondhatnék a kicsi Hamidra? Aki rengeteg halottat látott már, köztük a saját barátját, és elcsente a szülei megtakarított pénzét, az apja bakancsát, és maga mögött hagyva "bántalmazó" anyját egyszer csak útrakelt...?
Az ő története szöges ellentéte az európai gyerekekének. Míg a mi fiaink többsége el van kényeztetve, ő örülhetett annak, ha enni alig, de egy jó maflást kaphatott anyai szeretet gyanánt, mikor pár nap csavargás után hazatalált. Persze a könyvből kiderül, hogy valójában egy ilyen feszült helyzetben amiben ők éltek, a szülei tényleg szerették, csak nem nagyon tudták kimutatni... és ami azt illeti, Hamid a viselkedésével sem igazán könnyítette meg a dolgukat, mivel igazi rosszcsont gyerek volt.
Szóval, lényeg, hogy útrakelt! Rettenetes viszontagságok árán, de el is jutott egy jobb világba. És bár elképesztő mód legyengítette és kimerítette ez az út, egyúttal meg is erősítette. Számomra a legmeghatóbb részek voltak a magyarországi fejezetek. Nem csak mert magyar vagyok... hanem... együtt éreztem Hamidékkal. Gyakorlatilag életükben először kaptak színtiszta, őszinte, és önzetlen segítséget, méghozzá egy alföldi nénitől.
Aztán a bécsi rendőrök kihallgatásai voltak talán az utolsó nagyobb megpróbáltatásaik. Érdekes, és persze nyomasztó volt Hamid szemén át látva az itteni "menekült" helyzetet, és ahogy azt a hatóságok kezelték. Lehetett hallani a híradóban sokmindent ezzel kapcsolatban, de az egészen más, mikor egy érintett szemszögéből nézzük...
Az egész történet nagyon megrázó, néhol humoros, nem egyszer elgondolkodtató, és végül pedig megható. A szerző elképesztően jól adagolta a nagyszerűen megírt leírásokat az érdekfeszítő cselekménnyel, soha nem unatkoztam, egy percre sem lankadt a figyelmem. Teljesen lekötött. A másik pedig, ami ugyancsak azt mutatja, hogy jó kezekben volt nála Hamid története: nem lehetett nem együttérezni, és szinte a karakterekkel együtt átélni a velük történteket. Volt bennem feszültség, kilátástalanság, gyász, fájdalom, keserűség, düh, félelem, honvágy, izgatottság, remény, boldogság, és felszabadultság.
Ez a könyv önmagában is megtudja rengetni olvasói lelkivilágát... de az enyémet pláne sikerült.
Nevetségesnek érzem párhuzamot vonni Hamid élete és a sajátom közé, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy negyede annyit nem szenvedtem, mint ő. Mégis azt mondhatom, hogy éltem meg olyan körülményeket, amik által nehezemre is esett volna nem rokonszenvezni vele. Jómagam is "bevándorló" vagyok, épp Ausztriába, még ha csak a szomszéd országból is. És én is utolsó lehetőségként léptem meg, hogy eljövök otthonról, egy kilátástalan, szinte nincstelen állapotból, egy nyugodtabb, stabilabb, és (anyagilag is) biztonságosabb jövő reményében. Az itteni érvényesülésnél és beilleszkedésnél már csak az elhatározás volt nehezebb, hogy elhagyjam a hazám. Hamiddal ellentétben viszont rengeteg előnyöm volt... és mégsem volt könnyű. Az ő helyzetébe pedig még belegondolni is fájdalmas, hát milyen lehetett átélni...?
Ez a könyv leginkább empátiára taníthatja minden olvasóját, akik előítéletesek a menekültekkel szemben. Más részről pedig példaértékű minden sora, mert megmutatja, hogy kitartással, és az önmagunk jövőjébe vetett hittel bármeddig eljuthatunk. Hamid nem hagyta magát a sorsra bízni, hanem elébe ment. Mindig. És talán épp ez mentette meg az életét.
Egy kivételes történet, egy kivételes fiúról és az ő felmenőiről, egy kivételesen tehetséges írónő által emléket állítva számukra.
Kimerített. Megviselt. De megérte, és nem bántam meg.
Köszönöm, hogy olvashattam, 2022 egyik legmaradandóbb olvasási élményét nyújtotta számomra, ha nem "A" legmaradandóbbat. És büszke vagyok mindkettőtökre, Hamid és Kriszti! Örülök, hogy megosztottátok velünk, olvasókkal is ezt a történetet, és szívből kívánok minden jót nektek!
...és bár a véleményemből kimaradt, de mindenképp megemlíteném Diana Sotot is, aki zseniális verseivel járult hozzá, hogy méginkább elmélyülhessenek az olvasók a könyv hangulatában. Csak pár sorról beszélek - de azok nagyon nagyot ütöttek!
Smink: Sóvári Dóra
Fotó:
Pásztor Digi Gábor
Grafika:
Szakter Eszter / CellArt Creations
Ha beszereznéd a könyvet:
