Nagy-Miklós Péter: Anyák Népe
2023.05.18
TÖRTÉNELMI / IGAZ TÖRTÉNETEK ALAPJÁN
Egy II. világháborús regény, igaz történetek alapján, egy gyerekkatona elbeszélésében.
A világháborús témák szégyen vagy sem, nem kifejezetten érdekelnek. Olyannyira nem, hogy feltételezhetően ez idáig egy ilyen jellegű regényt sem olvastam volna, ha nem kérnek fel a recenziójára. Ennek ellenére a történelmi zsánerben olvasott köteteim között több is akad, ami ezen témában íródott, és tetszett.
Ez a regény pedig számomra is meglepő módon nem csak a témában íródottakat, hanem a történelmi zsánerben íródott összes eddigi olvasmányomat lepipálta.
A világháborús témák szégyen vagy sem, nem kifejezetten érdekelnek. Olyannyira nem, hogy feltételezhetően ez idáig egy ilyen jellegű regényt sem olvastam volna, ha nem kérnek fel a recenziójára. Ennek ellenére a történelmi zsánerben olvasott köteteim között több is akad, ami ezen témában íródott, és tetszett.
Ez a regény pedig számomra is meglepő módon nem csak a témában íródottakat, hanem a történelmi zsánerben íródott összes eddigi olvasmányomat lepipálta.
A szerző nagyon kifejezően foglalta össze a kötet tartalmát egy marketing poszt szövegében:
"A történelem egyik legnagyobb vihara az egyszerű ember szemszögéből, az egyszerű emberek szavajárásával."
És ez épp így van. Ez a könyv nem hivatott nagyot mondani, mégis tele van elgondolkodtató momentumokkal, egyszerű, józan paraszti bölcseletekkel.
Azt sem mondanám, hogy az elsődleges célja a szórakoztatás lenne, hiába nevettem rengeteget az olvasása közben.
Ez a könyv sokkal inkább a felmenőink emlékeinek felidézésére és megőrzésére íródhatott, méghozzá oly módon, amit jómagam ehhez a legideálisabbnak tartok: az ő szavuk járásával, nyersen, cenzúrázatlanul, és koruknak megfelelően, természetesen.
Van egy rész a könyvben, ahol elhangzik a mondat: "A dolgokat kimondani, ahogyan vannak, és ahogyan gondoljuk, na arra a legtöbb ember gyáva."
E könyv története pedig részben épp ezért megkapó: a régiek ki nem mondott, vagy meg nem hallgatott szavai visszhangoznak benne.
A sztori főhőse egy soroksári csibész fiú, aki nagyon őszintén osztja meg gondolatait és a vele történteket az olvasókkal. 14 éves korától számolva nagyjából 30 év tapasztalatát követhetjük nyomon (ha jól kalkulálok), de az átlagos háborús könyvektől egészen eltérő módon.
A könyv a gyermekkori zsiványságokkal kezdődik, de a karakter nem esik ki a "szerepéből" az ezt követő háború borzalmai ellenére sem. Megtartja a humorát, és ezáltal nem csak túléli a megélt szörnyűségeket, hanem nem felejt el élni sem, és megbecsülni az életet, annak minden apró örömével, az "egyszerű emberek" igényeivel - vagy sokkal inkább a "sok mindent megélt ember" igényeivel.
Számomra olyan volt e könyvet olvasni, mintha visszakaptam volna a már elhunyt felmenőimet. Nem csak azokat, akiket volt még szerencsém ismerni, hanem azokat is, akiket már nem.
Olvasás közben gyakran felderengett nagyapám, ahogy nagy beleéléssel mesélte ugyanazon régmúltban történt emlékeit, amit már vagy százszor végig hallgattunk a bátyáimmal, unokahugaimmal, de századjára is épp úgy nevettünk rajta, mint az első alkalommal.
Viszont eszembe juttatta nagyanyám történeteit is, amik szinte mindig gyászos pityergésbe torkolltak.
Igen. Az igazán eredeti történeteket az élet írja, és e könyv minden oldaláról ez köszön vissza. Dédapáink és dédanyáink számunkra már felfoghatatlan borzalmakat megélt múltja, az igazán megható, szívet melengető, vagy épp felejthetetlenül vicces emlékeiket is felidézve.
Vannak könyvek, amikben találhatunk valamit, amiért szeretni tudjuk a történetüket... és vannak, amikben nem találunk olyat, ami miatt ne szerethetnénk.
Számomra az Anyák népe egy ilyen kötet.
Pedig rengeteg aggállyal álltam neki...
Előbb tudtam, hogy a könyv története több ember emlékei alapján íródott, amit ha egyetlen karakterre húzunk, bizony a profi szerzőknek is feladta volna a leckét, hogy koherens maradhasson a karakter és a történet egyaránt. És tudva, hogy a szerzőnek ez az első kötete, voltak kétségeim, hogy meg fog e tudni birkózni vele. De megoldotta, és ezt úgy mondom, hogy erre kifejezetten odafigyeltem olvasás közben.
Aztán az sem volt titok, hogy sok idegen szó fonetikusan, na meg magyar szavak gyakran tájszólással szerepelnek a szövegben - amit sok olvasó igencsak nehezményezni szokott. De itt, ebben a kötetben szerintem ez határozottan így kellett, hogy legyen, és abszolút nem bántam. E történetnek ez kifejezetten a javára vált, még rossz is belegondolni, hogy mennyivel másabb, és milyen élettelen lenne, ha a szöveget a "nyelvtannácik" kritériumai szerint kellett volna olvasnom. Hát mondhatná nekem az Atyaúristen is, hogy "már pedig ez így nincsen jól!" - DE, ez így igenis jól van mindenkinek, aki érti a könyv csízióját!
Nagyon rég nem élveztem már ennyire egy regény olvasását... Az, hogy több mint 60 idézetet írtam ki belőle (és még vissza is fogtam magamat), ennek igazi bizonyítéka. Köszönöm az élményt, és szívből gratulálok a szerzőnek, meg mindenkinek, akik támogatták a könyve létrejöttét!
Az általam kiírt idézetek egy részét a könyv moly.hu adatlapjánál olvashatjátok:
"A történelem egyik legnagyobb vihara az egyszerű ember szemszögéből, az egyszerű emberek szavajárásával."
És ez épp így van. Ez a könyv nem hivatott nagyot mondani, mégis tele van elgondolkodtató momentumokkal, egyszerű, józan paraszti bölcseletekkel.
Azt sem mondanám, hogy az elsődleges célja a szórakoztatás lenne, hiába nevettem rengeteget az olvasása közben.
Ez a könyv sokkal inkább a felmenőink emlékeinek felidézésére és megőrzésére íródhatott, méghozzá oly módon, amit jómagam ehhez a legideálisabbnak tartok: az ő szavuk járásával, nyersen, cenzúrázatlanul, és koruknak megfelelően, természetesen.
Van egy rész a könyvben, ahol elhangzik a mondat: "A dolgokat kimondani, ahogyan vannak, és ahogyan gondoljuk, na arra a legtöbb ember gyáva."
E könyv története pedig részben épp ezért megkapó: a régiek ki nem mondott, vagy meg nem hallgatott szavai visszhangoznak benne.
A sztori főhőse egy soroksári csibész fiú, aki nagyon őszintén osztja meg gondolatait és a vele történteket az olvasókkal. 14 éves korától számolva nagyjából 30 év tapasztalatát követhetjük nyomon (ha jól kalkulálok), de az átlagos háborús könyvektől egészen eltérő módon.
A könyv a gyermekkori zsiványságokkal kezdődik, de a karakter nem esik ki a "szerepéből" az ezt követő háború borzalmai ellenére sem. Megtartja a humorát, és ezáltal nem csak túléli a megélt szörnyűségeket, hanem nem felejt el élni sem, és megbecsülni az életet, annak minden apró örömével, az "egyszerű emberek" igényeivel - vagy sokkal inkább a "sok mindent megélt ember" igényeivel.
Számomra olyan volt e könyvet olvasni, mintha visszakaptam volna a már elhunyt felmenőimet. Nem csak azokat, akiket volt még szerencsém ismerni, hanem azokat is, akiket már nem.
Olvasás közben gyakran felderengett nagyapám, ahogy nagy beleéléssel mesélte ugyanazon régmúltban történt emlékeit, amit már vagy százszor végig hallgattunk a bátyáimmal, unokahugaimmal, de századjára is épp úgy nevettünk rajta, mint az első alkalommal.
Viszont eszembe juttatta nagyanyám történeteit is, amik szinte mindig gyászos pityergésbe torkolltak.
Igen. Az igazán eredeti történeteket az élet írja, és e könyv minden oldaláról ez köszön vissza. Dédapáink és dédanyáink számunkra már felfoghatatlan borzalmakat megélt múltja, az igazán megható, szívet melengető, vagy épp felejthetetlenül vicces emlékeiket is felidézve.
Vannak könyvek, amikben találhatunk valamit, amiért szeretni tudjuk a történetüket... és vannak, amikben nem találunk olyat, ami miatt ne szerethetnénk.
Számomra az Anyák népe egy ilyen kötet.
Pedig rengeteg aggállyal álltam neki...
Előbb tudtam, hogy a könyv története több ember emlékei alapján íródott, amit ha egyetlen karakterre húzunk, bizony a profi szerzőknek is feladta volna a leckét, hogy koherens maradhasson a karakter és a történet egyaránt. És tudva, hogy a szerzőnek ez az első kötete, voltak kétségeim, hogy meg fog e tudni birkózni vele. De megoldotta, és ezt úgy mondom, hogy erre kifejezetten odafigyeltem olvasás közben.
Aztán az sem volt titok, hogy sok idegen szó fonetikusan, na meg magyar szavak gyakran tájszólással szerepelnek a szövegben - amit sok olvasó igencsak nehezményezni szokott. De itt, ebben a kötetben szerintem ez határozottan így kellett, hogy legyen, és abszolút nem bántam. E történetnek ez kifejezetten a javára vált, még rossz is belegondolni, hogy mennyivel másabb, és milyen élettelen lenne, ha a szöveget a "nyelvtannácik" kritériumai szerint kellett volna olvasnom. Hát mondhatná nekem az Atyaúristen is, hogy "már pedig ez így nincsen jól!" - DE, ez így igenis jól van mindenkinek, aki érti a könyv csízióját!
Nagyon rég nem élveztem már ennyire egy regény olvasását... Az, hogy több mint 60 idézetet írtam ki belőle (és még vissza is fogtam magamat), ennek igazi bizonyítéka. Köszönöm az élményt, és szívből gratulálok a szerzőnek, meg mindenkinek, akik támogatták a könyve létrejöttét!
Az általam kiírt idézetek egy részét a könyv moly.hu adatlapjánál olvashatjátok:
...egy részével pedig a kiadó felületein találkozhattok.
Egyet pedig itt hagyok:
"– Egy napon elfogynak maguk mind, mert megölik egymást... Addig nem fognak nyugodni úgysem, ostoba, veszett dög férfiak... Akkor lesz béke, amikor már késő, és csak a gyászoló anyák népe marad a világon árván, férj nélkül, fiú nélkül, remény nélkül. Az isten verje meg magukat mind! Mindet. Mindet!"
Egyet pedig itt hagyok:
"– Egy napon elfogynak maguk mind, mert megölik egymást... Addig nem fognak nyugodni úgysem, ostoba, veszett dög férfiak... Akkor lesz béke, amikor már késő, és csak a gyászoló anyák népe marad a világon árván, férj nélkül, fiú nélkül, remény nélkül. Az isten verje meg magukat mind! Mindet. Mindet!"
Ha beszereznéd:
