Tobias Lorowicž - Mikrokozmosz
2023.01.23
VERSESKÖTET / TÁRSADALOMKRITIKA
Egy könnyű kötet, nehéz tartalommal. - tömören így tudnám bemutatni Tobias szabadversekkel teleírt kis könyvét...
Egy könnyű kötet, nehéz tartalommal. - tömören így tudnám bemutatni Tobias szabadversekkel teleírt kis könyvét...
Tobias mondanivalója adta magától a "szabadverses" formátumot- stílust, hisz' már eleve a témái rendelkeznek egy amolyan belső, sajátos lüktetéssel, ritmikával. Ez furcsán hangozhat, sőt, érthetetlen zagyvaságként, de ugye az olvasási élményemet próbálom megosztani veletek, és elsődlegesen ez az, ami jellemezte: a sorok mintha dobognának. Szívdobogással. Hol kihagyva párat, hol felgyorsulva...
De hát, ilyenek a szabadversek, ezzel újat annyira nem mondhattam. Nincsenek szabályok, se ritmikában, se rímekben.
És mégis... a témák, a szerző mondandója adott egy mély, szívdobogásra emlékeztető lüktetést a soroknak - még ha rendszertelenül is.
A könyv nagy része erősen a világunkra épül. A mai világunkra - nem éppen pozitív szemszögből tekintve. Mintha Tobias minden kritikáját belezsúfolta volna a verseibe. A világról, az emberekről, az életről. A vágyainkról, a szemléletünkről, az indíttatásainkról. Csak a rosszat látja mindenhol, mindenben, és mindenkiben. Sokkolóan sötét és depresszív a látásmódja, pedig csak nyersen reális.
A valóságra világít rá - minden púder nélkül.
A könyv vége felé viszont kezd ráébredni önnön hibáira, gyarlóságára is. Pár verse mintha egyfajta önvallomás, gyónás, önmaga feletti ítélkezés lenne. Konkrétumokat persze nem vet papírra, de a sorai közt mégis ezt véltem megbújni. Mintha az életét ítélkezve élte volna, de végül ő is megítéltetett.
Ami azt illeti, nem ismerem a szerzőt... felkeresett, és felkért egy recenzióra erről a kötetéről. Egy fiatalemberként képzeltem el, de olyan mély és depresszív hangnemű olvasmányt kaptam tőle, ami kb egy kisebb pszichiátriának elég lenne. Rémlik valami, hogy erre figyelmeztetve voltam valamelyst... talán azáltal a közös ismerősünk által, aki által hozzám talált... már nem tudom. Mindenesetre nem számítottam rá, hogy ENNYIRE kemény olvasmány lesz. A szó nehéz, de jó értelmében.
Akik szeretik az elgondolkodtató és igencsak nyomasztó hangulatú szabadverseket, férfias, nyers, de gazdag szókinccsel és "némi" depresszív pikantériával, ezzel a kötettel nem nyúlhatnak mellé. A galamblelkű- romantikus- habcsók olvasóknak viszont egyáltalán nem való.
Úgy vélem, hogy az ilyen jellegű verseket elsősorban magunknak írjuk. Kiírjuk magunkból ami feszít belülről, hisz' a nagy világ képébe nem zúdíthatjuk, mert épp a pillanatnyi magányunkban fogalmazódnak meg bennünk ezek a gondolatok. Lehet, hogy nem kéne általánosítanom, mert közel sem biztos, hogy helyesen vélekedek ezzel kapcsolatban... de ha mégis, akkor Tobias kötetét így fogjátok a kezetekbe: nem nektek, és nem rólatok szól. Ti csak az olvasói lehettek - akik megérthetitek és átérezhetitek. Vagy nem...
Számomra a Mikrokozmosz olvasása egy nyomasztó, de tagadhatatlanul különleges élmény volt. Képtelen lennék napi szinten olvasni, de kétségtelen, hogy "ahhoz, hogy értékelni tudjuk a fényt, meg kell tapasztalni a sötétséget" - azaz meg kell tudni élni az érzések mélységeit ahhoz, hogy igazán megélhessük a magaslatokat is.
Hát, ha e kötet ellenpólusát meg nem is írja a szerző, megélni remélem, hogy megélte/megfogja élni.
Persze lehet, hogy ez a kötet pusztán a szavak játéka... távol áll tőlem, hogy direkt túlmisztifikáljak valamit. Szóval, hogy jól vélekedek-e róla, vagy sem, ennek megmondója csak a szerzője lehet. Vagy olvassátok el, és találjátok ki ti magatok!
A kedvenc versem a kötetből az "Agyam kérge borzas" címet viseli. Ez a vers talán leginkább arról szól, hogy mennyire "én központú" és öntelt lett az emberiség, amire a szerző nagyon találóan rá is világított.
Végezetül megosztok veletek pár sort a kötet néhány verséből, amik igazán megfogtak:
"Tizenöt perc hírnévért nyakat lehet vásárolni a romlott húsok piacán."
/Tizenöt perc/
"Ördög és isten násza az ember,
kiabál, de saját szemébe nézni nem mer."
/Gyilkold meg a szavakat!/
"Hiába is csókolgatnák ma már
A régen csenddel édesgetett álmodások korpuszát.
Nem lehet aranykor áráért eladni rongyból fércelt perceket."
/Sámánigék/
"...hogy az emberiség kirugdosta otthonából a Napot, helyére ült, és maga kezdte forgatni a világot."
"Talán alkoholos üvegek fenekén
ráz kezet az elrendelt sors és
az elnyomott megérzés."
/Agyam kérge borzas/
"Penna kell a fösvénynek, s a rímek talpunk alatt döglenek."
/Bűzlegyek/
"Üres, cirádás beszéded csak a kukáink alján enyészik."
/A valóság szörnyeteg/
"Világossággal kufárkodnak,
pedig maguk fújták el az éter lámpásában
pislákoló lángocskát és most keresik a tettest,
aki teleöntötte a világot gyűlölettel."
"Egy fényhez csattannak és megtorpannak,
mikor észvelejükbe jut, hogy emberi szív
dúdol fájdalmat mellük kasában
és gyomruk fala lyukat növeszt a gazságuk savától. Mert a szívnek kérge van
és rostjai, amik felszámolják
a hibátlan tudatlanság tévedéseit."
/Akik hernyókat nevelnek/
"Nem akarsz hallani engem
pedig az a dallam vagyok
amit a saját bőrödre írtál fel
titkolt akaratod hangjegyeivel."
/Csendpicúr/
Köszönöm az élményt és a bizalmadat, Tobias!
Tobias mondanivalója adta magától a "szabadverses" formátumot- stílust, hisz' már eleve a témái rendelkeznek egy amolyan belső, sajátos lüktetéssel, ritmikával. Ez furcsán hangozhat, sőt, érthetetlen zagyvaságként, de ugye az olvasási élményemet próbálom megosztani veletek, és elsődlegesen ez az, ami jellemezte: a sorok mintha dobognának. Szívdobogással. Hol kihagyva párat, hol felgyorsulva...
De hát, ilyenek a szabadversek, ezzel újat annyira nem mondhattam. Nincsenek szabályok, se ritmikában, se rímekben.
És mégis... a témák, a szerző mondandója adott egy mély, szívdobogásra emlékeztető lüktetést a soroknak - még ha rendszertelenül is.
A könyv nagy része erősen a világunkra épül. A mai világunkra - nem éppen pozitív szemszögből tekintve. Mintha Tobias minden kritikáját belezsúfolta volna a verseibe. A világról, az emberekről, az életről. A vágyainkról, a szemléletünkről, az indíttatásainkról. Csak a rosszat látja mindenhol, mindenben, és mindenkiben. Sokkolóan sötét és depresszív a látásmódja, pedig csak nyersen reális.
A valóságra világít rá - minden púder nélkül.
A könyv vége felé viszont kezd ráébredni önnön hibáira, gyarlóságára is. Pár verse mintha egyfajta önvallomás, gyónás, önmaga feletti ítélkezés lenne. Konkrétumokat persze nem vet papírra, de a sorai közt mégis ezt véltem megbújni. Mintha az életét ítélkezve élte volna, de végül ő is megítéltetett.
Ami azt illeti, nem ismerem a szerzőt... felkeresett, és felkért egy recenzióra erről a kötetéről. Egy fiatalemberként képzeltem el, de olyan mély és depresszív hangnemű olvasmányt kaptam tőle, ami kb egy kisebb pszichiátriának elég lenne. Rémlik valami, hogy erre figyelmeztetve voltam valamelyst... talán azáltal a közös ismerősünk által, aki által hozzám talált... már nem tudom. Mindenesetre nem számítottam rá, hogy ENNYIRE kemény olvasmány lesz. A szó nehéz, de jó értelmében.
Akik szeretik az elgondolkodtató és igencsak nyomasztó hangulatú szabadverseket, férfias, nyers, de gazdag szókinccsel és "némi" depresszív pikantériával, ezzel a kötettel nem nyúlhatnak mellé. A galamblelkű- romantikus- habcsók olvasóknak viszont egyáltalán nem való.
Úgy vélem, hogy az ilyen jellegű verseket elsősorban magunknak írjuk. Kiírjuk magunkból ami feszít belülről, hisz' a nagy világ képébe nem zúdíthatjuk, mert épp a pillanatnyi magányunkban fogalmazódnak meg bennünk ezek a gondolatok. Lehet, hogy nem kéne általánosítanom, mert közel sem biztos, hogy helyesen vélekedek ezzel kapcsolatban... de ha mégis, akkor Tobias kötetét így fogjátok a kezetekbe: nem nektek, és nem rólatok szól. Ti csak az olvasói lehettek - akik megérthetitek és átérezhetitek. Vagy nem...
Számomra a Mikrokozmosz olvasása egy nyomasztó, de tagadhatatlanul különleges élmény volt. Képtelen lennék napi szinten olvasni, de kétségtelen, hogy "ahhoz, hogy értékelni tudjuk a fényt, meg kell tapasztalni a sötétséget" - azaz meg kell tudni élni az érzések mélységeit ahhoz, hogy igazán megélhessük a magaslatokat is.
Hát, ha e kötet ellenpólusát meg nem is írja a szerző, megélni remélem, hogy megélte/megfogja élni.
Persze lehet, hogy ez a kötet pusztán a szavak játéka... távol áll tőlem, hogy direkt túlmisztifikáljak valamit. Szóval, hogy jól vélekedek-e róla, vagy sem, ennek megmondója csak a szerzője lehet. Vagy olvassátok el, és találjátok ki ti magatok!
A kedvenc versem a kötetből az "Agyam kérge borzas" címet viseli. Ez a vers talán leginkább arról szól, hogy mennyire "én központú" és öntelt lett az emberiség, amire a szerző nagyon találóan rá is világított.
Végezetül megosztok veletek pár sort a kötet néhány verséből, amik igazán megfogtak:
"Tizenöt perc hírnévért nyakat lehet vásárolni a romlott húsok piacán."
/Tizenöt perc/
"Ördög és isten násza az ember,
kiabál, de saját szemébe nézni nem mer."
/Gyilkold meg a szavakat!/
"Hiába is csókolgatnák ma már
A régen csenddel édesgetett álmodások korpuszát.
Nem lehet aranykor áráért eladni rongyból fércelt perceket."
/Sámánigék/
"...hogy az emberiség kirugdosta otthonából a Napot, helyére ült, és maga kezdte forgatni a világot."
"Talán alkoholos üvegek fenekén
ráz kezet az elrendelt sors és
az elnyomott megérzés."
/Agyam kérge borzas/
"Penna kell a fösvénynek, s a rímek talpunk alatt döglenek."
/Bűzlegyek/
"Üres, cirádás beszéded csak a kukáink alján enyészik."
/A valóság szörnyeteg/
"Világossággal kufárkodnak,
pedig maguk fújták el az éter lámpásában
pislákoló lángocskát és most keresik a tettest,
aki teleöntötte a világot gyűlölettel."
"Egy fényhez csattannak és megtorpannak,
mikor észvelejükbe jut, hogy emberi szív
dúdol fájdalmat mellük kasában
és gyomruk fala lyukat növeszt a gazságuk savától. Mert a szívnek kérge van
és rostjai, amik felszámolják
a hibátlan tudatlanság tévedéseit."
/Akik hernyókat nevelnek/
"Nem akarsz hallani engem
pedig az a dallam vagyok
amit a saját bőrödre írtál fel
titkolt akaratod hangjegyeivel."
/Csendpicúr/
Köszönöm az élményt és a bizalmadat, Tobias!